Nagy János

Nagy János, teológiai doktor, kanonok, a Tudományos Akadémia tagja, 1809. március 30-án, Szombathelyen született. Középiskolás éveiben tanult meg franciául, majd a pesti szemináriumban a keleti nyelveket sajátította el. 1830-ban arab nyelvű verssel köszöntötte alma materét. A Budai Egyetem történetét latinul írta meg, ahol a nem magyar ajkú növendékeknek a magyar nyelvet tanította. 1833-tól volt a Magyar Tudós Társaság tagja, magyar nyelvtankönyve „Grammatica Linguae Hungariae” címmel jelent meg. Visszatért Szombathelyre. Pappá szentelése után a Szeminárium prefektusa és a magyar jog, a keleti nyelvek és a szentírástudomány tanára lett. 1835-ben a Pesti Egyetemen teológiából doktorált. 1838-ban a Tudományos Akadémia tagjává választották. Székfoglalójában a „Nyelvek összehasonlításának vezérelveiről” értekezett. 1845-ben jelent meg latin- magyar egyházi műszótára. 35 évi tanári munka után távozott a katedráról. Részt vett az Akadémia nyelvészeti osztálya több bizottságának munkájában, de életének három utolsó évtizedében nyelvészeti tudományos kutatást már nem folytatott. 1871-ben lett szombathelyi kanonok, 1873-ban pápóci perjellé, zalaegerszegi, majd sárvári és németújvári főesperessé nevezték ki, miközben ellátta a szentszéki bíró és zsinati vizsgáló feladatokat is. „Polus laetitiae Musarum Orientalium” és „Az egész keresztény hittudomány katecheti tanításokban” c. műveit a Pesti Egyetem adta ki, értekezései és beszédei a „Sion”, az „Athaeneum”, a „Religio” és a „Nevelés” c. folyóiratokban jelentek meg. A tudós pap élete 76. évében, 1885-ben hunyt el. Szombathelyen a püspöki székesegyház kriptájába temették, sírját 2017-ben a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.