Gyurits Antal

1819. május 23-án, Szombathelyen született Gyurits Antal író, műfordító, akinek pályája Kresznerics Ferenc és Bitnicz Alajos tanítványaként a Szombathelyi Líceum „Magyar Társaság”- ában indult. A jogot 1834-től a pesti egyetemen végezte. Egyik első magyar gyorsíróként  vett részt Pozsonyban az 1843-évi országgyűlésen, ahol 1847-1849 között mint „hivatalos gyorsíró” működött. „A gyorsírásról elméleti és gyakorlati tekintetben” című ismertetőjében elsőnek adott áttekintést a gyorsírás hazai állapotáról. Műve egyúttal az első magyar gyorsíráselmélet, amely a szakma XIX. századi hazai irodalmának legértékesebb terméke. Gyurits a gyakorlatban is megállta a helyét. Ő volt az első, aki a Magyar Tudományos Akadémia korabeli üléseit hivatalos megbízásból szó szerint megörökítette. Ügyvédi diplomáját 1848-ban, a tanárit 1850-ben szerezte meg. 1859-től 1890-ig Szatmárnémeti gimnáziumában tanított. Minden iránt érdeklődő személyiség volt. Publikációi a bölcselet, az esztétika, a természettudományok, a nyelvészet és az irodalomtörténet körében is születtek. Van közöttük több könyv- és tankönyv bírálat. Előszeretettel írt latin ódákat, számos Horatius- és Cicero-kiadást, Vergilius-, és Julius Caesar-fordítás készített, 1865-ben megnyerte a „Religio” folyóirat pályadíját. Ő fordította magyarra a templomokban napjainkban is „Pápai himnuszként” felhangzó egyházi éneket. Történelmi tanulmányokat is írt. Megírta Budavár visszafoglalása történetét, és neki tulajdonítják a „Menekvés Debreczenbe az 1849. év kezdetén.” című esszét. Legjelentékenyebb irodalmi sikerét „Cantu Caesar Nagy világtörténelmé”-nek magyar fordításával érte el. Természettudományokkal, csillagászattal, de szépirodalommal is foglalkozott, filológiai tankönyveket adott ki, megalkotta és 1855-ben megjelentette a „Magyar helyesírás szabályai” című munkáját. A „valódi polihisztor”, ahogy méltatója nevezte, élete 72. évében hunyt el. 2000 óta utca viseli nevét Szombathelyen.