Szaniszló Ferenc

Szaniszló Zsigmond erdélyi nemes Tordán jegyző, főbíró, majd alispán volt. Fia a kolozsvári unitárius főiskola tanára 1705-ben hunyt el. A harmadik generációt képviselő Szaniszló István vándorbotot vett kezébe, Bécsben kitanulta az ötvösmesterséget, megkeresztelkedett és 1731-ben Szombathelyen telepedett le. Az ő unokája volt az 1792. augusztus 2-án született Szaniszló Ferenc, aki a szombathelyi szeminárium elvégzése után a pesti, majd a bécsi egyetemen tanult. 1815-ben teológiai doktorként tért haza. A szombathelyi, majd a bécsi tanárkodás után 1830-ben lett a Pesti Egyetem professzora. 1844-től a Helytartótanácsban az egyházi ügyek előadói címet viselte. 1848/49-es szabadságharc idején a pesti ferences rendházban élt. 1850-ben választották nagyváradi püspökké. Püspöksége 20., élete 67. évében 1869-ben halt meg. A tudós püspök teológiai írásai az általa 1841-től 1843-ig szerkesztett „Religio” és „Nevelés”, illetve az „Egyházi Tudósítások” c. közlönyökben jelentek meg. Egyházmegyéjében számos templomot épített, fontos volt számára az irgalmasság és a szegényekkel való törődés is. Ezért került a Nagyváradon halála 30 éves évfordulóján állított szobrának talapzatára a „Szegények Atyja” felirat. Szombathelyen, Pável Ágoston kezdeményezésére a Szily János u. 8. sz. alatti lakóházára, 1936-ban országos figyelem mellett helyeztek díszes emléktáblát. Az avató ünnepségen megjelent a rokonság, valamint Kozma Miklós belügyminiszter, Lindenberger János a váradi-, és Grősz József, a szombathelyi egyházmegye apostoli kormányzója, valamint Ostffy Lajos főispán is.