Rózsa Béla

1985 augusztusában, 49 évesen, váratlanul elhunyt Rózsa Béla könyvtáros, irodalomtörténész, az Életünk című irodalmi, művészeti folyóirat főszerkesztő-helyettese. Hogy ki is volt ő az ismert könyvtáros, a literatúrában, de minden más művészeti ágban jártas ember, azt leginkább talán Nagy Gáspár, a hasonlóan fiatalon elhunyt költőbarát által elmesélt történettel lehetne érzékeltetni. Rózsa Béla egyszer a hatvanas évek végén egy mámoros, átvitatkozott éjszaka után az új nap holdfényes hajnalán, tanúk és „bűntársak” jelenlétében – magánlaksértést és egyéb felróható kihágást is elkövetve, de szigorúan elvi-esztétikai alapon – egy akkori nagy hatalmú kultúrfőnök kertjéből elhozott egy kerti törpét, hogy ezzel, mint „bűnjellel”, demonstrálja, az akkori nagyfőnök számára a megye siralmas kulturális állapotát. Nem kevés erőfeszítésébe került – mesélte Nagy Gáspár, hogy Bélát e szándékában megingassák, és ezzel a még nagyobb bajt megelőzzék. A petőmihályfai szegény falusi tanító gyermeke, a Nagy Lajos Gimnázium jeles tanulója, csak munka mellett szerezhetett diplomát. Pályáját Vasváron kezdte, majd a megyei könyvtárban az olvasószolgálati csoportot vezette. Sokrétű tapasztalatait kamatoztatva lett tudományos munkatársa az intézménynek. A tudományos és művészeti rendezvények, kiállítások szervezése, könyvtári kiadványok gondozása, a vasi irodalom hagyományainak feltárása és feldolgozása vezette azután az Életünk folyóirat szerkesztőségébe. Felkészültsége, irodalmi tájékozottsága révén lett a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tagja. Könyveket szerkesztett, cikkeket, tanulmányokat írt, megszámlálhatatlan előadást tartott, műveltségét ezernyi változatban kamatoztatta. Ha szakmai tanácsért fordultunk hozzá kapásból mondta mihez, hova érdemes nyúlni, mire kell feltétlenül figyelni. 35 éve már, hogy sírja a Jáki úti temetőben domborodik, de ha neve szóba kerül, barátai, ismerősei minduntalan felidézik szavait, a hozzá fűződő történeteket, szeretetreméltó lényét.