Ovidius sírja

A felvidéki Szepesváralja egyháztörténetéről szóló krónika 1508. augusztusi fejezetében olvasható egy bejegyzés, amely szerint „Pozsony környékén, Kőszegtől két mérföldnyire található Savaria. Ebben a városban, ahol Szent Márton született, akinek napját lúdsütéssel ünneplik meg, megtalálták Ovidius sírját” A római császárkor népszerű költőjét Kr. u. 8-ban súlyos csapás érte. Augustus császár száműzetéssel sújtotta és a Fekete-tenger partján fekvő Tomisban (ma Constanta, Románia) kényszerlakhelyet jelölt ki számára. Ovidius élete végéig reménykedett a hazatérésben, de sem Augustustól, sem utódjától, Tiberiustól nem kapott kegyelmet. Száműzetési helyén halt meg 60 éves korában. Savariai sírja előkerülésének híre Bruscius és Lazius Farkas, 16. századi történetírók művei révén széles körben elterjed. A sokakat foglalkoztató legendát Tóth István történész a közelmúltban, egy alapos tanulmányban hitelt érdemlően cáfolta. Ovidius halálának évében Kr. u. 17-ben Pannónia még nem volt provincia, így síremléket a halott költőnek az itt akkor élő kelta lakosság nem állíthatott. Az itt talált ominózus sír semmiképp sem lehetett Ovidiusé. A félreérést a megtalált, időközben sajnos elveszett sírvers, „Hic situs est vates... = Itt nyugszik a költő...” kezdetű sorának téves értelmezése okozta. A „Vates” szó a történész szerint ugyanis a korabeli szóhasználatban nem költőt, hanem papot jelentett. Ovidius constantai szobrának talpazatán napjainkban a „Hic ego qui iaceo tenerorum lusor amorum, Ingenio perii, Naso poeta meo. At tibi qui transis, ne sit grave quisquis amasti, Dicere: Nasonis molliter ossa cubent. = E kő alatt nyugszik a gyöngéd dalok költője Naso, Kit megölt saját égi talentuma. Ember, utadon megállj, s ha tudod mi a szerelem, Mondj érte forró fohászt: legyen szép az álma.” Saját sírversét (Tristia, III, 73-76) még maga Ovidius fogalmazta.