Tudósok és művészek nyomában I.

Kultsár Istvánt 1789 augusztusában helyezték át szülővárosából, Komáromból a Szombathelyre. Az új püspöki székhely ötosztályos gimnáziumában lett a „Szép Tudományoknak Öregbik Királyi Tanitója”. Ezt követően eredménytelenül pályázott a bölcseleti líceum tanári állására. A Magyar Hazai Vándor című kalendáriumban ekképp emlékezett rá egyik diákja: „Az irásbeli munkát, kötött vagy szabad beszédben, egyszer latin, másszor honi nyelven adta fel. Kedvelte, ha az otthoni dolgozások mellett, önkényes szorgalomból eredt apróbb munkákat is nyujtottak be neki, miáltal az ifjúságot szünteleni munkásságra szoktatta.” A fiatal és népszerű tanárnak az oktatás mellett kezdetben szépírói tervei is voltak. A helyi Siess-féle nyomdában 1790-ben jelentette meg a „B. Laudonnak Nandorfejérvári győzedelme” című alkotását. A közelmúlt eseményeit feldolgozó kiseposz sem témájával, sem esztétikai értékeivel nem emelkedett ki korának hasonló típusú alkotásai közül. Kultsár a kötet megjelenése után csaknem teljesen felhagyott az önálló szépirodalmi kísérletekkel, a könyvekhez, a könyvkiadáshoz, illetve a lapkiadáshoz azonban hű maradt. Festetich György anyagi támogatásával 1794-ben sikerült kiadnia a „Török Országi Levelek” c. Mikes-kötetet. 1796-ban – egy máig tisztázatlan fegyelmi ügyet követően – távozott Szombathelyről. Rövidesen a tanári pályának is búcsút mondott. 1806-ban megindította a Hazai Tudósítások című újságot. A politikai nyomás enyhülésével a lap tartalmi szempontból gazdagodott, és 1808-tól Hazai ‘s Külföldi Tudósítások néven jelent meg. Kultsár újságlevelei sajátos színt képviseltek a magyar periodikák világában. Az egyes számok színvonala meglehetősen vegyes volt; egymást követték a fontos és a sokadrangú eseményekről szóló beszámolók. A vállalkozás 1817-tôl tovább bővült a Hasznos Mulatságok című melléklappal. A szerkesztő – mint „a’ Magyar Nemzeti Theátrom Igazgatója” – kapcsolataival, felhívásaival és pénzzel is segítette a nehéz helyzetben lévő hazai színjátszást. Kultsár mindvégig híve volt az akadémiai eszmének. 1804-es pályázatában, pesti irodalmi szalonjában és végrendeletében is szóba került az Akadémia ügye. 1827-ben a nádor őt is jelölte abba a bizottságba, amelynek a feladata a Magyar Tudós Társaság alapelveinek és szabályzatának a kidolgozása volt. Az idős és beteg szerkesztő meghatódva fogadta a felkérést, de az Akadémia munkájában már nem vehetett részt. Az egykori szombathelyi tanár emléktábláját a Szily János utca 4. sz. ház falán helyezték el

1766. február 24-én született a Vas megyei Iváncon. 1777-ben iratkozott be a szombathelyi gimnáziumba; ezt követően Sopronban, majd a pozsonyi szemináriumban folytatta tanulmányait. A nyelvészet egyes kérdései gyermekkorától fogva érdekelték. Kézirataiban gyakran találkozunk nyelvtörténeti, szóeredeztető fejtegetésekkel, továbbá szólásokra, közmondásokra vonatkozó megjegyzésekkel. Pozsonyban görögül, latinul olaszul, franciául és németül tanult. Kéziratban maradt grammatikája („Magyar-Nyelv-Könyv, 1790.”) alapos és szerteágazó nyelvtudományi ismereteit bizonyítja. 1790 augusztusában szentelték pappá. Ezt követően Nádasdon, Salomváron, Apátiban, Iváncon és „Szala-Egerszegen” teljesített szolgálatot. 1793-ban Szily püspök kérésére foglalta el a szombathelyi líceum katedráját. Az akkor induló intézményben többek között geometriát, polgári építéstudományt és dinamikát tanított. Tanítványai közül Szilasy János, Horváth József Elek, Bitnicz Lajos és Vass László is akadémikussá vált. 1806-ban adta ki fordításkötetét („A’ Császárok. Írta görög nyelven a’ másadik Juliánus Császár”). A könyv jegyzeteiből hiteles képet kapunk a klasszika-filológus Kresznerics alaposságáról és széles körű történelmi, régészeti ismereteiről. Szombathelyi professzorként került kapcsolatba Széchényi Ferenccel. A „Nemzeti Bibliotéka” alapítója ugyanis őt kérte fel gyermekeinek vizsgáztatására. Széchenyi István 1808 novemberében kapta meg bölcseleti diplomáját. Kresznerics 1812-ben megvált a líceum katedrájától, és sági plébános lett. Ez idő tájt kezdte sajtó alá rendezni gyökérrendű szótárát, amelyben a szótövek alapján csoportosította a kifejezéseket. A kiemelt tő után egy bokorba gyűjtötte a képzéssel és az össze tétellel létrehozott szavakat. Ezeket deákozattal, azaz latin értelmezéssel egészítette ki, és közölte a tájnyelvi vagy a nyelvtörténeti alakváltozatokat, illetve a kifejezéshez tartozó szólásokat, közmondásokat is. A Magyar Szótárról elismerő hangú értékelések jelentek meg a Tudományos Gyűjtemény hasábjain. Vörösmarty és Horvát István is dicsérte a kivételes filológusi munka erényeit. Véleményüket a Tudós Társaság is megerősítette: a szerzőt az Akadémia tiszteleti tagjává választották, a köteteket pedig posztumusz díjban részesítették. A későbbi szótárak forrásként használták Kresznerics fő művét. A paptanár 1832-ben hunyt el. Értékes kéziratait, könyveit és numizmatikai gyűjteményét Teleki József vásárolta meg a Magyar Tudós Társaság részére. Kresznerics emléktáblája a Szily János utca 4. számú ház falán található.

Az 1790-ben, Jákon született, korán árvaságra jutott Bitnicz Lajos a kőszegi gimnáziumban tanult, 17 évesen került a szombathelyi szemináriumba. Jól beszélt latinul, sokat foglalkozott a görög, héber nyelvvel, értett angolul, franciául, németül. A szombathelyi líceumban 1812-ben Ô követte Kresznerics Ferencet a matematikai katedrán, 1819-től pedig a magyar nyelvi, stilisztikai, retorikai és irodalmi ismeretek tanítását is vállalta. Ezen kívül 1839-tôl a líceum igazgatói tisztét is betöltötte. Élete nem bővelkedett fordulatos eseményekben, 81 évéből ötvenkettőt tanári, tudósi tevékenységben töltött el. Korának polihisztora volt, a nyelv- és irodalomtudomány művelése mellett matematikai értekezéseket írt, s szakértő művelője volt a numizmatikának – mindezeket összhangban végezve tanári, egyházi kötelezettségével. Fő műve A’ magyar nyelvbeli előadás’ tudománya Pesten 1827-ben jelent meg, majd ennek részbeni átdolgozása 1837-ben. Részt vett továbbá a Matematikai Műszótár szerkesztésében, s nyelvi, történelmi, matematikai, régészeti tanulmányai jelentek meg a Tudománytár, a Tudományos Gyűjtemény, Muzárion c. folyóiratokban, illetve szócikkei a kor ismereteit számbavevő Közhasznú Esmeretek Tára című lexikonban. Sokoldalú tudósi tevékenysége nem maradt elismerés nélkül: a szerveződő Tudományos Akadémia alapszabályainak végleges meg állapítására kijelölt bizottságba József nádor Bitniczet is kinevezte. Ettől kezdve –amint levelezéséből tudjuk, szótárszerkesztéssel, műszavak magyarosításával, vélemények, bírálatok készítésével, emlékbeszédek, nekrológok írásával vett részt az Akadémia tevékenységében. Korának kiváló íróival, költőivel, tudósaival– Batsányi Jánossal, Kazinczy Ferenccel, Kisfaludy Károllyal, Toldy Ferenccel – folytatott levelezése révén kapcsolódott be a tudományos, irodalmi élet vérkeringésébe. Elismerést jelentett számára, hogy a Magyar Tudós Társaság 1830 ban elsőként választotta meg a mathesis osztály vidéki rendes tagjává. Tudós tanári működése mellett egyre szaporodtak egyházi teendői is: szentszéki ülnök (1837), Vasvármegye táblabírája (1837), székesegyház kanonok ja (1847), monostori c. apát (1858), általános püspöki helynök (1858), pozsonyi c. püspök (1868). Szenczy Ferenc, majd Szabó Imre püspököknek segítőtársa és első tanácsadója volt mindenben. 1871. júniusában rokonlátogatásra Nagykanizsára utazott, s ott 28-án váratlanul elhunyt. Emléktáblája a Szily János utca 4.sz. alatt található

Nagy János 1809. március 30-án született Szombathelyen. Tanulmányait a helyi gimnáziumban kezdte. Tagja volt a Bitnicz Lajos által alapított Magyar Társaságnak. Ezt követően a pesti szemináriumba iratkozott be. Hamar kitűnt társai közül kiváló latintudásával és a keleti nyelvek ismeretével. 1830-ban a pesti egyetem jubileumára írta meg az intézmény történetét, és arab nyelvű verssel köszöntötte alma materét. Ott találjuk a a szemináriumban felállított Magyar Társaság kezdeményezői és vezetői között. 1832-ben jelent meg latinul írt magyar nyelvtana (a Grammatika Linguau Hungaricae). 1833 novemberében választották a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává. Ezután került Szombathelyre, és itt a szemináriumi prefektusa, a hazai jog tanára, a keleti nyelvek és a szentírástudomány oktatója lett. Az akadémia munkájából sokféle módon vette ki részét: sorra írta elemzéseit a pályázatokra érkező művekről, hozzájárult a tervezett szótárak anyaggyűjtéséhez. A Tudós Társaság nyelvészeti pályázatain két alkalommal is redményesen szerepelt (A’ Magyar nyelv’ Szóalkotó, ’s módosító ragjainak nyelvtudományi vizsgálata, Tiszta magyar gyökök). „A magyar nyelv szerencsés búvárja” -ként minősített orientalistát 1838-ban az Akadémia vidéki rendes tagjává választották. Székfoglalójában a nyelvek összehasonlításának vezérelveiről fejtette ki véleményét. 1843-ban a belső használatra szánt akadémiai nyelvtan társszerzője lett. Ezt követően A magyar nyelv rendszere című kötet előkészítésére és végső formába öntésére kérték fel. 1844-ben született a Szórogzás című dolgozata, amelynek modosított változta a nyilvánosságnak szánt akadémiai nyelvtanban olvasható. A nyelvtanírással párhuzamosan 1845-ben Latin magyar köztanulatos egyházi műszótár című munkájával eredményesen szerepelt egy szótári pályázaton. A vidéki paptanár a szabadságharc leverését követően egyre lazább szálakkal kapcsolódott az Akadémáihoz. Figyelme az oktatás mellett az egyházi beszédek írása, fordítása és kiadása felé fordult. 33 éves tanári munka után búcsúzott a katedrától. Egyházi pályafutása mégsem ért véget: 1871-ben kanonokká, egy évvel később címzetes apáttá választották. 1885. május 21-én hunyt el Szombathelyen.

Születővárosa és gyermekkorának tanúja volt a vas megyei Szécsény. Aztán csak távoli kedves emlék és néhány vendégjáték helyszíne. Gyermekként vették fel a budapesti Színészeti Tanodába. A tehetséget felfedező Paulay Edének köszönhetően egyenes útja volt a sikerig. A Nemzeti Színház tagjaként 17 évesen játszhatta el Júliát; egy évvel később további Shakespeare-szerepeket bíztak rá (Hermia, Cordelia), 19 esztendős korában pedig a Katona József Melindájaként és Vörösmarty Tündéjeként is bemutatkozott. Az európai irodalomból Goethe, Ibsen, Dumas és Maeterlinck, a magyar irodalomból pedig Csiky Gergely, Madách és Jókai Lányai, asszonyai (drámai szendéi) következtek. Húszesztendősen szavalta el a testévre által írt prológust a szombathelyi színház felavatásakor. 1882-ben kötött házasságot Pulszky Ferenccel, a kiváló művészettörténésszel. Ezután még inkább az érdeklődés középpontjába került. Korának legtekintélyesebb íróival, művészeivel, politikusaival találkozott. Alkotásairól többet között Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Ady Endre, később pedig Móricz Zsigmond, Kosztolányi és Hatvany szólt elismerően. Krúdy ekként vallot róla: „Megírták tehetséget, amely királynői és nemes, mint a régi örvösök aprólékos gonddal kézimunkázott ékszere; haját, amelynek rajongói és hívői voltak, mint valamely bálványimádó vallásnak; hangját, amely érzelmes és meleg, simogató és mérgesítő, mint az örök nő hangja, aki a hangjával is tud rosszat tenni, erkölcsös vagy erkölcstelen lenni; galambpihegésű, színésznős megjelenéséről írtak; álorcás, igaz és hazug szemjátékát sokan magasztalták; lábáról, amelynél romlottabb nincs Bizáncban, verset fabrikáltak. Lehetséges, hogy voltak hívői a derekának, a kezének, érzelmes nyakszirtjének, amelyen úgy áll szőke feje, mint Vénusz szobrán.” A képzőművészek közül mások mellett Rippl-Rónai József, Temple János, Ferraris Artúr, John Q. Adams és Stróbl Alajos örökítette meg alakját. A „Szőke Csoda” legendájához tartoztak a hosszú ideig játszott szerepek: Kleopátra (1909-1922); Nóra (1889-1917); Lady Anna (1885-1922). Nem törték meg a múló évek: új alakításokkal nézett szembe az öregséggel. A húszas évek végétől egymást követték a hivatalos elismerések. A Nemzeti Színház örökös tagja, a Színakadémia tiszteletbeli tanára, a Corvin-koszorú kitüntetettje lett. Színészi pályafutásának 75. évfordulója előtt, 1949 karácsonyán hunyt el. Szülővárosában utcanév és márványtábla (Fő tér 25.) őrzi emlékét.

A Király utca északi részét az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején kezdték beépíteni. Az elsők között készült el az a ház, amelyik a Malom utca torkolatával szemben áll, és ma a 29-es számot viseli. Itt töltötte gyerekkorát Náray-Szabó István akadémikus, a kristálykémia hazai megalapítója és művelője. Apja, Szabó László ügyvéd a városi közélet aktív szereplője, aki 1912-ben azért változtatta nevét Náray-Szabóra, mivel a családnak évszázadok óta Náraiban volt birtoka. Náray-Szabó István a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karán végzett. 1926-ban doktorált, majd 4 évet berlini és manchesteri kutatóintézetekben töltött ösztöndíjasként. 1931 és 1938 között Szegeden az Eötvös Loránd Kollégium igazgatója, majd 1947-ig a Budapesti Műszaki Egyetem kémiai-fizikai tanszékének tanára volt. A szilikátok szerkezetének kutatását Angliában a Nobel-díjas William Henry Bragg professzor mellett kezdte. Erdey-Grúz Tiborral és Schay Gézával írt közös műve a Fizikai kémia 1939-ben, Az atomok, molekulák, kristályok 1942-ben jelent meg. A fő művének tartott Kristálykémiát előbb 1944-ben magyarul, majd 1969-ben angolul is kiadták. 1947-ben a Magyar Köztársaság elleni összeesküvés vádjával letartóztatták, és 4 év börtönre ítélték. A büntetés letöltése után újabb két évre internálták. Tudományos kutatással csak 1953-tól foglalkozhatott újra, amikor az Építéstudományi Intézetben kapott állást. 1956-tól 1969-es nyugalomba vonulásáig a Magyar Tudományos Akadémia Kémiai Kutató Intézetében tudományos tanácsadóként dolgozott. Háromkötetes Szervezeti kémiája az 1956–58-as magyar kiadás után 1960-ban németül, 1969-ben pedig oroszul is megjelent. A szilikátüvegek fizikai tulajdonságairól című tudományos értekezését 1961-ben, Kémiai tankönyvét pedig 1967-ben, majd 1973-ban adták ki. Náray-Szabó István középiskolás évei után elkerült Szombathelytől, de szülővárosát később is gyakran felkereste. 1972-ben halt meg. Náraiban, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra.

1898-ban a vasútállomásról a város központjába vezető utcát Szelestey Lászlóról nevezték el, így hívták 1948 márciusáig. 1990 óta újra a költő, politikus, publicista, királyi tanácsos nevét viseli. Szelestey László 1821. szeptember 14-én Uraiújfaluban született. Édesapja, családi hagyomány alapján, tudatosan készítette fel a közéleti pályára. Középiskoláit Kőszegen, Sopronban és Szombathelyen végezte. Itt barátságot kötött Horváth Boldizsárral. Az érettségi után előbb jogot tanult, de végül az irodalom felé fordult. Első költeményei a Regélő, a Társalkodó és az Életképek c. lapokban jelentek meg. 1842-ben ügyvédi vizsgát tett, gyakornoki idején Szombathelyen Vidos József alispán mellett töltötte. Pesten az irodalmi és politikai élet sűrűjében mozgott, megismerkedett Petőfivel, Vörösmartyval, Lisznyay Kálmánnal, Döbrentei Gáborral. Lelkes szónoka lett a szabadelvű párnak. Éles reformeszméket megfogalmazó cikkei feltűnést keltettek a Pest Naplóban. Felfigyelt rá Deák Ferenc is. A forradalom és szabadság-harc után nem fogták le, és birtokait sem kobozták el. Az önkényuralom a versírásba kényszerítette, egymás után jelentek meg kötetei, melyek irodalmi körökben meglehetősen vegyes fogadtatásra találtak. Versei a nép körében arattak egyértelmű tetszést, és szinte népdalként terjedtek:”Hej az én szeretőm”, „Balatonon jár a hajó”, „Ez az utcza végig sáros” stb. 1855-ben végleg Pestre költözött, Szépirodalmi Közlöny címmel tiszavirág-életű lapot alapított, melybe Jókai Mór, Vajda János, Thaly Kálmán, Gyulai Pál is írtak. Az 1860-as évektől újból a politika küzdőterén találjuk, a sárvári járás országgyűlési képviselője lett. Aktív politizálása azonban nem tartott hosszú ideig, mert 1864- március 15-én összeesküvés vádjával letartóztatták. Három évig raboskodott Olmützben, Josefstadtban, s csak Eötvös József közbenjárása nyerte vissza szabadságát. A kiegyezés után a körmendi kerület választotta képviselőjének, Deák-párti programmal lépett fel. Eötvös József tanácsára a képviselőség mellett 1868-1872-ig mint királyi tanfelügyelő dolgozott. Utolsó országgyűlési beszédét 1872. január 10-én a közoktatás helyzetéről tartotta. Szólt a tanítok csekély számáról, anyagi, erkölcsi megbecsülésük hiányáról, a nép alacsony műveltségéről. Ezután lemondott tanfelügyelői funkciójáról, képviselői tisztéről. Utolsó évei szomorúak és elkeseredettek voltak; nehéz anyagi körülmények között halt meg Budapesten 1875. szeptember 7-én.